A zsidótemető

Ebben az évben kiemelten emlékezünk történelmünk egyik tragikus eseményére, amely a második világháború idején kiszolgáltatottá és hadszíntérré tette az országot. Ezzel nem csak mérhetetlen emberi- és anyagi veszteséget okozott, hanem nagymértékben befolyásolta hazánk háború utáni helyzetét is.

Hetvenöt esztendeje, 1944. március 19-én vonultak be a német csapatok Magyarországra. A katonákkal együtt jöttek azok is, akik a náci ideológia megtestesítői és végrehajtói voltak a megszállt országokban. A magyar hatóságok részvételével azonnal megkezdték a zsidóként nyilvántartott személyek összeírását és gettókba gyűjtését. Május közepén már indultak az emberekkel zsúfolt vagonok a halálgyárak felé, hogy a nyár közepére a magyar zsidóság elszenvedje létezésének legnagyobb vérveszteségét.

Sárisápon is élt egy zsidó közösség. Ők is, mint szerte az országban sorstársaik, a legutolsó pillanatig hittek abban, hogy a magyar kormány legalább az életüket garantálja, jóllehet a háború előtt már kiközösítő intézkedéseket, törvényeket hozott ellenük.

Az első zsidótörvény (1938. XV. tc.) 20 %-ra korlátozta a zsidók arányát a sajtó-, film-, színművészeti, valamint az ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarákban, illetve a tíznél több értelmiségi alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknál.

A második zsidótörvény (1939. IV. tc.) szerint a zsidó származású személyek nem lehettek állami tisztviselők, tanítók, tanárok. Az egyetemekre felvehető zsidó hallgatók arányát 6%-ban állapította meg.

A harmadik zsidótörvény (1941. XV. tc.) már a nürnbergi faji törvények szellemét követve megtiltotta a zsidónak tekintendő személyek, és a nem zsidók közötti házasságkötést.

A német megszállás után nem lehettek kétségeik. A tragikus végkifejlet mégis bekövetkezett. A vidéki zsidók a koncentrációs táborok poklában pusztultak el. 600 ezer magyar állampolgár. Közöttük a sárisápiak is.

Nekem a nagymamám beszélt róluk. Az együttélés mindennapjairól. Mindarról, ami összeköti az egymás mellett élő embereket.

Nagyszüleim 1944 májusában Esztergomban szemtanúi voltak az eseményeknek. Látták a főutcán a városból és a környékbeli településekről összegyűjtött zsidókat, és a menetet a vasútállomásra kísérő csendőröket. A kakastollasok mindenkit távoltartottak a sárgacsillagot viselő emberektől, akik egyik kezükkel gyermeküket vezetve, másik kezükben a hatóságok által engedélyezett személyes holmijukat vitték. Hallották amint a halálba menők közül többen azt kiabálják: Ma minket, holnap titeket!

Az út szélén, a kapualjakban állók nem tettek, nem tehettek semmit. Mint ahogyan az ország lakosságának többsége is csak néma szemlélője volt, a józan ésszel felfoghatatlan, emberileg elfogadhatatlan történéseknek.

Már a nagyszüleim sem élnek. Ők is ahhoz a generációhoz tartoztak, akik átélték a XX. század embert próbáló, sorsfordító éveit. Világháború, Horthy, újabb világháború, Rákosi, ’56, Kádár… Események és nevek. Áldozatok, halottak milliószámra.

A temetők, a nyugalom, a békesség szigetei. A rokonok, a barátok és az ismerősök virágot hoznak, emlékeznek a síroknál.

A sárisápi zsidótemető. Ide senki sem jár. Azok, akik itt temették el szeretteiket, még nem tudták, hogy nekik nem adja meg a sors, az emberhez méltó, végső nyughelyet. Csak az emlékkövekre vésett nevük marad fenn.

A látvány méltatlan egy temetőhöz. Elhanyagoltság, ledöntött, összetört kőlapok. Senki földje. A gondoskodó kezek hiánya, a vandalizmus és az időjárás a hosszú évek alatt megtette a hatását. A megmaradt sírköveken a feliratok mindenütt kétnyelvűek: héber és magyar. Az egyik földön fekvő kőtömbön a magyar szöveg így kezdődik: „Ne ölj!”. Ezt a sok ezer éves üzenetet az ember történelme folyamán számtalanszor megszegte. Az előre kitervelt, megszervezett tömeges emberirtás, a faji, vallási megfontolásból végrehatott holocaust, példátlan az emberiség történetében. Ilyen rövid idő alatt, ennyi védtelen, kiszolgáltatott polgári személyt még soha nem öltek meg.

Hány ilyen állapotban lévő, gazdátlan sírkert van az országban? Kinek, vagy milyen intézményeknek a felelősége, hogy – hozzátartozók hiányában – ezek a temetők ilyen helyzetbe kerültek? Talán lehetne tenni valamit azért, hogy aki ide eljön – zsidó, vagy nem zsidó – tiszta lelkiismerettel olvashassa el a sírkő feliratát: „Nyugodjatok békében!”

Addig is, álljon itt azoknak a neve akik megsemmisítő lágerek mélyén fejezték be életüket, és azoké is – bár a sírok állapota miatt hiányosan – akik itt lettek eltemetve:

Mártírok:

Rosenfeld Jakabné

Rosenfeld Aranka

Dub János Gyula

Dub Dezsőné és Jánoska

Zirner Hugó

Zirner Hugóné és Zoltán fiuk

Barta Lajosné

Dr. Grósz Dezső

Dr. Grósz Dezsőné

Falk Sándorné és Dezső fia

Falk Jozefin

Haasz Izidorné

Steiner Matild

Schultz Izidor

Schultz Izidorné

Kohn Sándor

Kohn Sándorné és Terike

Martin Sándor

Martin Sándorné, Dezsőke és Klárika

Garok Zsigmond

Garok Zsigmondné és 5 kiskorú gyermeke

A temető halottai:

Rosenfeld Jakab

Rosenfeld József

Steiner Lipótné

Steiner Vilmos

Falk Gizella

Putz Herman

Putz Mónika

Stern Herman

Frankl Fáni

A háború után házaikba mások költöztek. A zsinagógát is lebontották, köveit elhordták. Nem maradt utánuk más, csak a temető, jelezve, hogy ők itt voltak, itt éltek.

Sárisápiak.  Zsidók.  Falumbeliek.

Zsolnai Vilmos