Halottak napjára, avagy az életet nem lehet bezárni

Amikor megkaptam a felkérést, hogy írja meg ezt a cikket, belém villant az a feledhetetlen kép, amely a plébánia teraszáról tárult elém halottak napja és mindenszentek estéjén. Nagyon szerettem akkor ott ücsörögni és elgondolkodni azon, hogy milyen hatalmas az Isten szeretete, milyen nagy a hite az Egyházamnak és az ember élete milyen csodálatos és megismételhetetlen.

A terasz védelmében, a hatalmas asztalnak nekidőlve, pokrócba burkolózva – és természetesen egy jó pohár bort kortyolgatva – néztem a mécsesektől és a gyertyáktól kivilágított temetőt. Szinte nappali fényt árasztott az akkor már hideg és sötét estébe. Csönd uralkodott és fény, amit emberek százai gyújtottak meg a szeretteik sírján. Akkor már volt olyan közöttük, akit ismertem és én temettem oda. Arcok, mosolyok, szavak tódultak emlékezetembe: Hajnik Erikné Juli néni, Gombola nagyi, Papp nagymama, Dénes doktor úr, Hégliék…

Halottak napjától gyerekkoromba mindig féltem, mert akkor nekem még nem volt halottam és hitem az életben. De most már a halottak napja várva várt ünnep számomra, mert itt nem külsőséges ajándékokban mutatkozik meg a szeretet, mint karácsonykor, hanem egy imában, egy kicsi gyertyafényben, a könnyekben és a köszönet szavában, hogy az életünk gazdagodott az elhunytunk ismeretével. Azok a gyertyafények igazán a szeretet lángjai, amelyeket nem lehet meleg szobában meggyújtani igazán, hanem ki kell menni a temetőbe és meg kell állni a sír mellett, s szólni kell az Istenhez, könyörögni szeretteink életéért. Ott kitágul a világunk, megszűnnek az évek, megszűnnek a kilométerek, megszűnik mindaz, ami a földi fogalmaink szerint mérhető. Valami furcsát mutat meg nekünk a hit világa. Azt, hogy az életet nem lehet koporsóba zárni, nem lehet elföldelni, mert az Isten szeretete mutatkozik meg benne, s bennünk az élőkben.

Mindenszentek ünnepére, avagy szeresünk csendesen és szépen:

Tudom, hogy többen, akik olvassák ezt a cikket nem katolikusok, s így a szentek közösségét nem ismerik. Talán nekik is meglepő lehet, hogy Egyházunkban a halottak napja előtt közvetlenül a Mindenszentek ünnepe van. E jeles nap megválasztásában az Egyház hitének a merészsége mutatkozik meg. A fent említett gondolatot folytatva úgy is mondanám: Isten szeretete mutatkozik meg az életben, s bennünk élőkben.

S mit kezdünk ezzel a szeretettel? S mit kezd velünk ez a szeretet? Arra kellene itt emlékezni, amikor nem a munka terhe van a lelkünkben, amikor nem a napi feladatok aggasztanak minket, amikor nem a kétségbeesés uralkodik rajtunk, hanem mikor örülni tudtunk annak, hogy szeretünk és szeretnek minket. Többször tapasztaltam már meg az életemben, Ady sorait: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt azIsten.”

A szentek engedtek ennek az ölelésnek s merték vállalni a legnehezebbet: elfogadták azt, hogy bűnösök, hogy nem tökéletesek, hogy rászorulnak az Isten kegyelmére. Vannak olyanok, akiknek ismerjük az életét és közkincsé lettek, mert a környezetük ámulva látta jóságukat, s van egy napjuk a naptárban, amikortiszteljük Őket éstanulunk a példájukból. De a világ nem tud mindenkit számon tartani, aki üdvözült és eljutott az örökéletre. Ezért ezen az ünnepen, Mindenszentek napján, azokat a gyermekeket, fiatalokat, fiúkat, lányokat, asszonyokat, férfiakat s időseket tiszteljük, akiket a naptár nem, de az Isten számon tart. Akik csendesen tették a hétköznapi teendőiket, akik áldozatai lettek mások kegyetlenkedéseiknek, akik szépen szerettek akaratuk és tudásuk szerint, akik a mi rokonaink is voltak, s szebbé tették a világunkat.

Most rajtunk van a sor, hogy mi fogadjuk el Isten szeretetét s nézünk szembe a saját gyarlóságainkkal. Ha talán nem is lesz egy saját külön álló napunk a naptárban, de legyen valósággá az örök életünk szeretteink és Isten közelében!

Szent Imre ünnepére, avagy mit jelent az erő:

Beismerem, hogy velem sokszor előfordul, amikor keresztelésre hoznak egy gyermeket és a szülőket sem ismerem, a gyerekből pedig csak a feje látszik ki, hogy fiú-e vagy lány a kicsi. Itt csendesen megjegyzem, hogy volt már olyan név is, ami nem segített a gyermek nemének a meghatározásában. De talán nem én vagyok az egyetlen, aki egy kisdeddel ilyen problémákkal szembesül. Szerencsére ebben a korban még nem ciki megkérdezni azt, hogy fiú vagy esetleg lány?De sajnos egyre többször szembesülök ezzel a problémával kamaszoknál vagy felnőttebb embereknél: a fiúk egy része ugyanis lányosabb lett,miközben a lányok között egyre több a fiús.

Az igazat megvallva, amikor a Szent Imre búcsújára készülgettem a négy év alatt, már akkor is zavartak a középkori Szent Imre ábrázolások, annyira lányos, s olyan gyerekes volt rajtuk az arca. De tisztába voltam azzal, hogy az akkori kemény időkben ez az ábrázolás a szelídséget, a jóságot, az ártatlanságot tükrözte és nem törekedtek a valós személy hiteles ábrázolására.

Csakhogy a mai korunkban elpuhultunk, részben azzal, hogy mozgáshiányban szenvedünk, azzal, hogy a sok elektromos kütyü gyorsabbá és felületesebbé teszi az életünket, de talán leginkább azzal, hogy minden téren kerüljük a konfliktusokat, illetve nem tudjuk kezelni azokat. Akár azzal, hogy a másiknak igazat adunk, mert belátjuk, hogy igaza van és én tévedtem, vagy azzal, hogy megvédem az igazamat. Mert talán már belefáradtunk a sok küzdelembe.

De mi köze van ennek Szent Imréhez? Ahogy egyre több könyv foglalkozik az őstörténetünkkel, az Árpádokkal és Szent István korával, mind inkább rá kell jönnöm, hogy nekünk egy valóságosabb Szent Imre képre volna szükségünk, aki apjától és őseitől megörökölte az erőt akár fizikumában és meg tudta tanulni Szent Gellérttől a lelki erőt használni. A mai világunkban az erőt sokszor a pénz hatalmával vagy egy elnyomó rendszerrel azonosítjuk,s nem a fizika erőléttel, mert sokszor azzal nem rendelkezünk. Egy kánikulai napon már panaszkodunk mikor nagyszüleink akkor éppen a mezőn voltak. Szent Imréről tudjuk, hogy hadba szállt Konrád császár seregével szembe, hogy vadászott, hogy megörökölte a honfoglaló elődeink fizika erejét és kitartását. Igaz, a fizikai erő nem tesz senkit sem szenté, de ebben is példa lehetne egy kicsit a számunkra. A lelki erő viszont már sokkal több isteni kegyelmet hordoz, képes volt a – jó értelemben vett – személyválogatásra, miközben a mai világunk mindenkit egyenlőnek akar tudni. Nem vállalja fel az adottságok sajátosságát, nem merjük elmondani valakinek, hogy erre s arra nem vagy képes, hanem áltatjuk, hogy majd sikerül,„csak próbálkozz”. Szent Imre a bencés szerzeteseket érdemeik szerint köszöntötte, s nem egyenlően, hanem aki közelebb tudott az Istenhez kerülni azt nagyobb tiszteletben részesítette a maga módján. S nem volt rest imádkozni. Mi nem merünk gondolkodni, mert depressziósak leszünk akkor, ha magunkra maraduk a bajainkkal, s rögtön orvosi segítséget akarunk. Szent Imre rászánta az időt, hogy magába nézzen és imádkozzon, pedig erős férfi volt.

Vajon mi milyen erőt birtoklunk? Akarunk erősek lenni vagy csak erőszakosak? Talán a mai ember egyik legnagyobb kihívása, hogy az erőt úgy birtokolja, hogy azt mások javára fordítsa. S eltudja fogadni, hogy azt is Istentől kapta.

Zsiga Péter