Sárisáp
1947. január 20-án szörnyű tragédia rázta meg Sárisáp és Annavölgy lakosságát, a X-es aknában dolgozó bányamunkások családjait. 33-an adták életüket a bánya Zsigmondy-mezőn lévő vágatában keletkezett tűzben, vagy menekülés közben a sűrű füstben lelték halálukat.
Az 1947. január 20-ai annavölgyi bányaszerencsétlenség áldozatait hat nappal később búcsúztatták el a településen. A temetés előtti éjjelen huszonöt centis hó esett a faluban. Katonai teherautók érkeztek, járták az utakat, gyúrták a havat. Annavölgyön még sosem volt ennyi ember, mint azon a napon. A szomszédos Sárisápon kívül, sokan érkeztek a környék többi településéről is.
Az elhunytakat a kultúrotthon udvarán búcsúztatták. Csak a hozzátartozókat engedték be a kerítésen belülre. Itt helyezték el a koszorúkkal, virágokkal borított koporsókat. A katolikus liturgia szerinti szertartást a 2009-ben boldoggá avatott Meszlényi Zoltán püspök végezte, búcsúbeszédet mondtak a kormány, a pártok és a szakszervezetek vezetői.
Rákosi is lerótta kegyeletét
A gyászolók között ott volt Tildy Zoltán köztársasági elnök, Rákosi Mátyás későbbi pártfőtitkár, illetve Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettes, Erőss János közellátási miniszter, Bán Antal iparügyi miniszter, Rajk László belügyminiszter. A fővárost Bechtler Péter polgármester, a bányász társadalmat Zgyerka János és Bárdfay István képviselte. Az eseményről közvetített a rádió, felvételt készített a filmhíradó, újságok sora számolt be.
Végső búcsú Sárisápon
A búcsúbeszédek elhangzása után a koporsókat a bányászhimnusz hangjai közben katonai teherautókra helyezték, majd elindult a menet. Az annavölgyi és sárisápi áldozatoktól Sárisápon vett végső búcsút a megrendült, gyászoló tömeg. A többi elhunytat lakhelyükön, Bajnán, Dorogon, illetve Epölön helyezték örök nyugalomra.
A tragédia előjelei
A hat nappal korábbi, délutáni tragédia idején az új művelésű Paula-mezőben kilencvenöten, a régi művelésű Zsigmondy-mezőben száztizenketten dolgoztak. Alig kezdődött el a műszak, amikor a szolgálatos felvigyázó egy régi, legátalt művelésből „pipafüst” mennyiségű füstöt látott, gázszagot érzett. Különböző szakmai lépések után, a Paula-mezőt valamennyi bányász el tudta hagyni.
A füsttől vakon menekültek
A Zsigmondy bányán belül két helyen folyt termelés, a kiürítés nem egy irányban történt. Tizenhárman a Zsigmondy-lejtaknán át, harmincöten a VI. siklói vágaton keresztül elhagyták a veszélyes térséget, hatvannégyen azonban a füsttől és a gáztól elkábulva a térség különböző pontján összeestek. Többségüket később a VI. siklói vágatban találták meg. Itt a menekülést nehezítette az a mintegy egy méter mély munkagödör, amelyet a falazat javítása céljából ástak ki a vágat teljes szélességében. A menekülők a füsttől vakon, a gázoktól elkábulva sorra estek bele, sokan már nem tudtak kimászni belőle.
Visszamentek a társaikért
A bennmaradtak mentését a csak néhány perce megmenekült társaik kezdték el. Zsebkendőt kötöttek az orruk és a szájuk elé. Vissza-visszatértek a veszélyes térségbe, huszonhat ember életét sikerült megmenteniük. Ezzel a mentési móddal rövidesen fel kellett hagyni, a beáramló füst és gáz miatt távolabbról kellett elindulni a többiekért. A megérkező bányamentők négy órányi megfeszített munkával hozták ki a még bennmaradt harmincnyolc bányászt. Sajnos közülük sokan már nem éltek. Harmincan még a helyszínen, hárman a kimentésük után, a kórházban hunytak el.
Kollár Attila két túlélő visszaemlékezését is idézte a tragédia napjáról. Pender Ferenc 17 éves kora óta dolgozott a bányában, Bíber József 18 éves korától volt csillés Annavölgyön.
Bíber József visszaemlékezése
Honti József szólt Gurin Pálnak és nekem, hogy menjünk az ereszkébe értesíteni az embereket, hogy ha füstöt éreznek, jöjjenek föl az elosztóba. Mikor értesítettük az embereket, azt a választ kaptuk, hogy „Gyerekek menjetek nyugodtan vissza, kiszórjuk még ezt a nyolc-kilenc csillét és megyünk mi is”. Lejjebb mentünk a következő két szintre, hogy az ott dolgozókat is figyelmeztessük. Miután végeztünk, feljöttünk az 1-es ereszkén, ahol már láttuk, hogy hömpölyög a füst… Honti József a telefon mellett térdelt, mert már nem bírt állni. Szólt, hogy balra, a XI-es lejtakna felé meneküljünk. Elindultunk, de a sűrű füstben alig láttunk. Kiütöttük a lámpánkból a brennert hogy jobban világítson. A lejtaknában már állt egy üres és egy teli vonat. Vass József mozdonyvezető, fején egy nagy vágással, eszméletlenül lógott ki a mozdonyból. A mozdonyon lévő kapcsos, Remetei János már halott volt… Akkor már hárman menekültünk tovább a falazás felé, Gurin Pál, Szegedi Sándor és én. A falazásnál az ellenívben állt a víz. Ahogy közeledtünk az ellenív felé, a csobogásból hallottuk, hogy valaki az életéért küzd a vízben. Belenyúltunk a vízbe, és Jurásek Károlyt húztuk ki belőle. Karcsit Szegedi Sanyival vittük tovább. Amikor már alig bírtunk tovább menni, Karcsit letettük a vágány mellé. Ahogy átértünk a falazaton, már csak egyedül voltam. A többiek nem bírtak tovább jönni. Ekkor már én is éreztem, hogy fizikai tűrőképességem végéhez értem. Annyi erőm maradt még, hogy a kulacsomból a kabátomra öntsem a vizet, arccal lefelé ráboruljak, és akkor elvesztettem az eszméletem.
Pender Ferenc visszaemlékezése
Honti József mezővezető utasítására visszamentem a Zsigmondy-mezőbe, az ott lévő csapatokat értesítettem arról, hogy el kell hagyniuk a munkahelyüket, meneküljenek. Egyes csapatoknál azt a választ kaptam, hogy majd akkor menekülnek, ha befejezték a munkát… A Zsigmondy lejtakna 2-es elosztóján már kilencen gyülekeztünk. Az ottani csapatvezető, Varga Sándor sorba állította az embereket és elindultunk a kijelölt menekülőhely felé… Holttesteken átbukdácsolva haladtunk… A sűrű füstben arra lettem figyelmes, hogy az elosztói telefonból hangokat hallani. Odamentem és azt láttam, hogy Honti József fölvigyázó holtan, összegörnyedt állapotban tartja kezében a telefonkagylót. Kivettem a kezéből és közöltem az üzemvezetőség valamelyik tagjával, hogy a kijelölt menekülőúton átláthatatlan füst hömpölyög. Meg kellene fordítani a levegőt, hogy a lejtaknán dolgozó tizenegy főnyi csapatot még kitudjuk menteni… Ezután elindultam a Zsigmondy-lejtaknán a külszín felé… Addigra már olyan rossz állapotba kerültem, hogy alig tudtam járni. Csapó Mihály és Stikker András a hónom alá nyúlva elvittek a legfelső elosztóig. Mire odaértünk már ők is rosszul lettek, nem bírtak tovább vinni. Elvánszorogtak kifelé, hogy segítséget hozzanak. Amikor kijutottak, szóltak hogy eszméletlen állapotban hagytak a kijárattól harminc-negyven méterre. Mázsi Imre szállítógép-kezelő jött le értem. Kivitt a külszínre, tízfokos mínuszban lefektetett a földre, ahol már heten-nyolcan feküdtek.
Felhasznált irodalom:
https://www.kemma.hu/komarom-esztergom/kozelet-komarom-esztergom/annavo…